2013 őszén került a boltokba, néhány hét alatt elkapkodták. A Magyar Múzsa Könyvek gondozásában megjelent Élet a régi Városligetben című kötet szerkesztőjével, Lovas Dániellel beszélgettünk.

Az anyagot korábban kezdtem gyűjteni, mint hogy reflektorfénybe került volna a jelenlegi Városliget Projekt. Nemcsak a szakmai köröknek, hanem a szélesebb közönségnek próbálom bemutatni itt a múltat, a történelmet. E könyv anyagát fél évtizedig gyűjtöttem, ez érett be, állt össze egyszer csak könyvvé, s ez a pillanat találkozott azzal, amikor a Liget Projekt is megszületett. A magyar történelmet nem történészként közelítem meg, hanem igyekszem témaválasztásban olyan könyveket szerkeszteni és írni, amely a társadalom széles rétegeit érinti, befogadóvá teszi. A Ligetnek számos olyan vonatkozása van – épületek, helyszínek, történetek, események –, melyeket az újabb generációknak időről időre újra meg kell ismerniük.

Az első pályázatot az 1800-as évek elején hirdették közpark alapítására, amelyet Nebbien Henrik nyert meg: ő egy családi kiránduló-, pihenőparkot álmodott meg, amely egyben a nemzeti kultúra reprezentatív közege, szobrokkal, műtárgyakkal, kulturális helyszínekkel. Ez nem valósult meg azonnal, mivel nem volt rá pénz; 1896-ig kellett várni, a millenniumi ünnepekig, amikor ennek központja, számos kulturális és technikai profilú kiállítás helyszíne lett a Liget. Olyan sikere volt, hogy közel 5 millióan (!) látogatták meg. Másrészt a Millennium a Ligetnek olyan ismertséget, népszerűséget nyújtott, mely a mai napig tart. További fontos jellemzője a Városligetnek, hogy ez volt Európa, sőt talán a világ első közparkja – korábban is megnyitottak már parkokat Luxemburgban, Bécsben és egyéb nagyvárosokban, de ezek mind királyi, főhercegi, érseki tulajdonban voltak. A Városliget viszont valóban a főváros tulajdonát képezte.

Lovas Dániel

Az Ezredéves Kiállítás a Liget zsúfolt beépítésével hajszál híján eltüntette annak eredeti vonásait. Ugyanakkor a millenniumi ünnepségek gazdagították is a Városliget arculatát: a nemzet történelmi és kulturális értékeinek egyik gyűjtő- és bemutatóhelyévé emelték a Millenniumi Emlékművel és a tartósan fennmaradó kiállítási épületekkel, a Műcsarnokkal és a múzeummá alakított Vajdahunyad várával, a Közlekedési Csarnokkal. A Szépművészeti Múzeum elhelyezése a Liget kapujában a ma is meglévő arculatot kölcsönözte a Ligetnek. 1896-ban nyitotta meg kapuit a Műcsarnok, vele párhuzamosan a VajdahunyadVára, amely történelmi emlékeket gyűjtött össze. Utóbbit kétszer is felépítették: a millenniumi kiállításra több mint 200 új épület emelkedett, többségüket fából ácsolták, alapozás nélkül, ideiglenesen: később lebontásra ítélték őket. A Vajdahunyad-vár azonban olyan sikeresnek bizonyult, hogy elkezdték múzeumnak használni: közadakozásból és kormánypénzekből az 1900-as években kőből építették újjá. A Műcsarnok annak idején nem „lógott ki” a Városligetből, mint manapság, hanem fák vették körül minden oldalról. A mai Hősök tere helyén, parkos területen egy termálkút állt, melynek vize az első világháború idején a Széchenyi Fürdőt táplálta kialakított csővezetékén keresztül. (Ma is megtalálható egy felnyitható vaslemez alatt.) Kezdetben, amíg csak fedett része volt a Fürdőnek, elegendőnek bizonyult, de az 1920-as évektől, amikor kiépült a fedetlen strandfürdő is – s vele a szabadtéri fürdőzés kultúrája is betette ápolt lábát Magyarországra –, már kevés volt az innen nyerhető termálvíz. Az új Fürdő Trianon után a gazdasági újjáépítést testesítette meg Budapesten, e létesítmény volt az első nagy zöldmezős beruházás. A belső kialakítás, az egyes épületelemek tudatos kivitelezése magyar kézművesek, mesterek, iparosok keze nyomát őrzi.

A Szépművészeti Múzeum helyén kezdetben a Feszty-körkép volt látható. Ferenc József alatt született meg az elképzelés, hogy a magyar és a külföldi képzőművészet reprezentatív gyűjtőhelyét létrehozzák. Egységes terv alapján épült meg, Magyarország harmadik legnagyobb alapterületű épülete lett az Országház és a Budai Vár után. Nagyon gyorsan fejlődött, és az 1910-es évek során tökéletesen beilleszkedett a Városliget közegébe. Szokatlan méretű belső tereivel, a felhasznált anyagok minőségével, a természetes megvilágítás nagyfokú kihasználásával a Városliget vonzerejét az igényesebb közönségréteg körében is növelte.Akkoriban az igazgató volt a múzeumőr, ő és a teljes múzeumi csapat, a fegyveres őrök, a kiszolgáló személyzet is bent laktak a múzeumban, amely estefelé világítás híján bezárt, mivel fény csak az üvegből készült tetőkön, homlokzaton át jutott az épületbe. Akkoriban természetes módon egymás társaságában állították ki a magyar és a külföldi gyűjteményt, a festészeti, szobrászati műtárgyakat. Megfelelő számú reneszánsz műtárgy híján gipszmásolatokat vásároltak. A Régi Képtár gyűjteményét Térey Gábor képtárigazgató két évtizeden át gyűjtötte és gondozta, nevéhez tudományos és metszettár-katalógus létrehozása is kapcsolódik. Román és gót stílusú művészet, díszesen festett falak, lovasszobrok és más, nagyméretű műtárgyak fogadták a látogatót. A grafikai kollekciót az Esterházy-gyűjteményből származó több ezer egyedi rajz és félszázezer metszet képezi. Egyik legendás igazgatója 1914 és 1935 között Petrovics Elek, aki tudatos selejtezéssel és pótlással, múzeumrendezéssel fejlesztette tovább az épületet. Az Esterházy-gyűjteményt 1870–71-ben vásárolta meg a magyar állam, a festményrepertoár Leonardo, Raffaello, Rembrandt, Goya műveit kínálta, s további több száz holland és flamand festményt.

A Műcsarnok eredetileg a Ligetbe tartozott, a szovjet megszállás idején betonozták körbe, ahogyan ekkor metszették ki a Ligetből és burkolták le a Felvonulási tér kövezetét is, és kerültek oda a felvonulási díszszemle emlékművei, a Sztálin-szobor. Azóta nem történt számottevő visszaalakítás, fejlesztés – a Liget a hetvenes években átesett egy átmeneti parkosításon, amikor kivonult innen a BNV, de valójában a világháború óta a park a lepusztulás áldozata a mai napig.